Néha már azt hiszem, tényleg igaza van annak, aki szerint én nem tudok boldog lenni. Azt mondják imádok szenvedni. Talán így van.
Minden esetre, ha számításba veszem, hogy minden egyes kedvenc filmemnek szomorú a vége, talán aggódnom kellene. De rengeteg szépség van a szomorúságban, meg boldogság is. Óriási abszurdum, de hát ez van, ilyen ellentmondásokkal teli vagyok én egyébként is… úgyhogy, ha furcsának találják néhányan, hogy nem a nagy hollywoodi sikerek a nyerők nálam, hanem azok a filmek érintenek meg, amelyekből elmaradnak a hatalmas mű-látványeffektusok, de helyette tele vannak szívet szorongató érzelmekkel, hát legyen… Bárcsak ez lenne a legnagyobb hibám. És igen, ha valaki még teljesen nem lett volna biztos benne, az a fajta vagyok, aki képes elbőgni magát filmeken. És nemcsak.
Igazából csak egy számomra kedves, megható jelenetet osztanék meg a Before Sunrise című filmből, aminek a vége mellesleg szerintem nem is szomorú… Szóval amikor ezt láttam, arra gondoltam bárcsak így nézne rám, az akire így gondolok én. Annyira igaznak tűnt, mintha kézzel-fogható lett volna a szerelem.. Csodálotás. Azt hiszem nem láttam szebb ábrázolását ennek a nagy érzésnek. És nem kellett hozzá az ég-világon semmi. És még csak meg sem csókolták egymást. És elmaradt a rózsacsokor, meg a rózsaszínű lufik és az egyéb giccsek. Megható volt. És csodálatosan illett hozzá Kate Bloom dala… És amint azt énekelte, hogy semmi nem lehetetlen, elhittem neki, legyenek bármilyen akadályok, vagy távolságok. Csak őszintén és egyszerűen szeretni kell…
Oh my baby baby I love you more than I can tell
I don’t think I can live without you
And I know that I never will…
Oh my baby baby I want you so it scares me to death
I can’t say anymore than “I love you”
Everything else is a waste of breath
I want you
You’ve had your fun you don’t get well no more
I want you
Your fingernails go dragging down the wall
Be careful darling you might fall
I want you
I woke up and one of us was crying
I want you
You said young girl I do believe youre dying
I want you
If you need a second opinion as you seem to do these days
I want you
You can look in my eyes and you can count the ways
I want you
Did you mean to tell me but seem to forget
I want you
Since when were you so generous and inarticulate
I want you
Its the stupid details that my heart is breaking for
Its the way your shoulders shake and what they’re shaking for
I want you
It’s knowing that he knows you now after only guessing
I want you
Its the thought of her undressing you or you undressing
I want you
She tossed some tatty compliment your way
I want you
And you were fool enough to love it when she said
I want you
I want you
The truth can’t hurt you it’s just like the dark
It scares you witless
But in time you see things clear and stark
I want you
Go on and hurt me now then we’ll let it drop
I want you
I’m afraid I wont know where to stop
I want you
I’m not ashamed to say I cried for you
I want you
I wannna know the things you did that we do too
I want you
I wanna hear he pleases you more than I do
I want you
I might as well be useless for all it means to you
I want you
Did you call her name out as she held you down
I want you
Oh no my darling not with that clown
I want you… I do
I want you
You’ve had your fun you dont get well no more
I want you
No-one who wants you could want you more
I want you
Every night when I go off to bed and when I wake up
I want you
I want you
Im going to say it once again till I instill it
I know I’m gonna to feel this way until you kill it
I want you
I want you
Ma láttam egy mozdulatot. Olyan volt, mint valakinek egy bizonyos mozdulata régen. A távolban pillantottam meg, és úgy hatott rám, mint egy áramütés. Csak egy pillanatig tartott, de ezer, meg ezer másik pillanatot juttatott eszembe.
Furcsa mennyire erősen beivódik az emlékezetbe valakiről egy kedves kép… egy apró mozdulat. És furcsa, hogy léteznek a világban egymástól távol élő emberek, akiket semmi nem köt össze azon az aprócska tényezőn kívül, hogy egyformán tesznek valamit.
Olyan gyors volt, olyan villanásszerű ez a mozdulat, mégis téveszthetetlenül felidézett bennem valakit. Furcsa, hogy az életben milyen apró dolgok vezetnek bennünket…
Arra gondolok, hogy nagyon régen volt. És arra gondolok, hogy milyen érdekes, hogy még mindig ugyanúgy felkavar a jól ismert mozdulatoknak csak az emléke is. És arra is gondolok, hogy nem is értem hogy múlhatott el ennyi idő anélkül, hogy tudatosult volna bennem a hiánya.
És vajon ő… emlékszik még rám? Nem tudom milyen gyakran bukkanok fel a gondolataiban. Talán egyre ritkábban, ha egyáltalán gondol még rám. De abban biztos vagyok, hogy ha csak egyszer rámosolyognék még, újra lejátszódna emlékezétében történetünk minden egyes pillanata. Mert én vagyok a “soha-el-nem-felejthető mosoly” számára.
“Mindenre emlékszem, úgy-ahogy,
- talán még azt a zsombékot is meglelném -
csak rád, az arcodra, mozdulataidra - nem.
Vagy nem is voltál más,
csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly,
mely minden nyári alkonyatkor
a langyos szellővel s a füst illatával
meg-megkísérti emlékezetem? - “
(Kányádi Sándor: Tünemény)
Ő azt hitte elfelejtem majd. Azt hiszi elhagytam akkor. Úgy gondolja, hogy nem emlékszem rá… És valóban egyedül hagytam. De nem elhagytam. Csak nem tudja. Soha nem tudta meg. És azt sem tudja, hogy nélküle én vagyok a legmagányosabb bagoly a világon.
Csoóri Sándor: Ha elmész
Ha elmész, ha itt hagysz,
megbetegszem-
arany szalmaszálra
hanyatt fekszem.
Bagoly-gyűrűt húzok újjaimra,
s mire visszajössz majd,
nem ismersz meg.
Most félek… nagyon félek… azt hiszem soha többé nem látom már őt. Csak a szívemmel emlékezem rá… És attól is félek, hogy talán már valóban nem ismerném meg. Talán sehol nincs az, akit azon a télen otthagytam. Félek, hogy egy másik ember van a helyén, az ő mozdulataival és mosolyával…
A fiú nagyon messze él. Másfél éve történt először. Levelet írt a lánynak. A lány válaszolt neki. Egy név volt, amiről kiderült később, hogy nem is az övé. Csak egy név. És néhány nagyon kedves sor. A lány sok levelet kapott már életében, de egyik sem volt ilyen. Ez más volt. A szívével érezte. Esős délutánokon a fiúnak írt a lány. És ez jó volt.
Jött a nyár. A lány nehéz időket élt. Nem volt ereje semmihez. Lassan feladta. Néha eszébe jutott a fiú, de nem írt neki. Mindig csak tervezte. Megjött az ősz, csalódásaival együtt, majd a tél. A lánynak eszébe jutott a fiú, aki nagyon messze él. Keresni akarta, de csak tervezte, és nem tett semmit. Aztán egyszer csak ott felbukkant… újra. A lány meglepődött, azt sem tudta mit tegyen. December volt. Pontosan 12.-e. Szomorú napnak indult, de ő boldoggá varázsolta. Akkor beszéltek először úgy igazából egymással. A lány hosszú útra indult azon a napon. A fiú arról álmodott bárcsak vele mehetne. Maga elé képzelte a békés világot, ahová a lány készült. Még mesét is szőtt belőle, de ezt csak később tudta meg a lány.
Karácsony volt. A fiú valami különlegessel szerette volna köszönteni a lányt. Azokról a leheletvékony szálakról írt, amelyek kettejüket is összekötötték. Csodálatát fejezte ki, hogy a millió közül őrá talált, és a lány is őt választotta ki. Az élet kis dolgai néha a legszebbek. Valahogy így volt ez velük is.
A lányt meghatották a szavak, mint később is mindig, mert a fiú csodálatosan tudott mesélni. Mégsem írt neki. Mert érezte, hogy túl fontos neki ez az ismerős idegen… és attól félt, hogy még megbánthatja. Mert ő egy gyáva lány volt. Aki mindig elszaladt a boldogság elől, csak mert attólt félt, hogy ha kitárja a szívét, megsebezhetik. Esélyt sem adott hát neki…
A lány életében jöttek az újabb csalódások. Mert ő egy ilyen lány, aki ugyan elszalad a boldogság elől, de ahol tudja, hogy csalódás várja, ott mégis marad. És mégis szomorú, amikor megjön az újabb csalódás. Február volt. Egy nagyon kegyetlen nap. A lány azt hitte ezt már nem éli túl. És akkor újra írt a fiúnak. A szívébe talált a fiú minden egyes szava. És idővel másra se tudott gondolni a lány, csak őrá. És rátalált a mesére, amit a fiú írt róla. És azt hitte meghasad a szíve.. Attól kezdve minden nap meséltek egymásnak, és boldogok voltak. Valameddig.
Csakhogy a fiú nagyon érzékeny fiú volt. Sokat beszélt, vidám volt, kedves, mégis érzékeny. És határozott. A lány nagyon sokat jelentett neki, és érezte, hogy ez így nem fog menni. Közelebb szeretné magához. De a lány messze él. Ezért a fiú úgy döntött, hogy nem fogja szeretni a lányt, mert nem szeretheti. Tudta, hogy szeretné minden egyes porcikájával, de nem akarja, mert az fájna neki, ezért nem fogja. Ez az amit nem értett a lány. De elfogadta.
Csakhogy nagyon hiányzott a fiúnak a lány. És egyszer, amikor őt érték a csalódások, a fiú újra írt a lánynak. A lány pedig nagyon örült. És elmondta, hogy hiányzott neki a fiú. Lassan minden a régi volt. Minden gondolatuk egymás körül forgott. Éjjel-nappal egymással beszéltek. Mindennek csak úgy volt értelme, hogy a másik azt adott neki.
Aztán egyszer azt mondta a fiú, hogy azt kívánja, bárcsak a távoli város lenne a lány sorsa, mert nem akarja elképzelni az életét nélküle. Nem akarja. Ez fontos, mert a fiú nem érez, hanem akar elsősorban. Nem volt hozzá kegyes az élet, megtanította, hogy érezni nem mindig szerencsés. Akarni ésszerűbb. A lány szíve nagyot dobbant. És milliószor megismételte a fiú szavait magának. De ő egy gyáva lány volt, aki mindig elszalad az esély elől, hogy boldog lehessen. A fiú egyre erősebben akarta a lányt. Érezte, hogy akarja. És neki nem szabad érezni. A lány pedig gyáva volt. Ezért a fiú újra azt akarta, hogy ne érezzen.
Hogy mi lesz velük… nem tudom. Egy gyáva lány és egy gyáva, ugyanakkor erős fiú… akik nem akarják egymás nélkül elképzelni az életet, és nem is tudják, mégis egymás nélkül élnek… Csak azt tudom, hogy a lány szívében visszacseng a fiú minden egyes szava. És azt is tudom, hogy a fiú soha nem játszik a szavakkal.
3831 km választja el őket egymástól. De a lány szíve meghasad, ha legalább egyszer nem csókolhatja meg a fiút. Túl sokat álmodtak már róla…
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod,
az Istenek, a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém, hogy
olykor elfog a szeretet tériszonya
és kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.
Azután újra hiszem,
hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.
Nem bírom abbahagyni. Pedig most már aludnom kellene. Holnap nagyon hosszú és nehéz nap lesz. Ezért nem is akarok lefeküdni, mintha így megállítanám a mát. De sajnos itt lesz a reggel minden kellemetlen részletével. Na nem baj, a holnapot is túlélem.
Most búcsúzóul még egy kedvenc. Vers
Szerelem és játék
Bezártalak
hogy ne lássalak.
Ha látlak
megáll szívverésem
félek hogy a szívedet elérem.
Rózsatőt ültetek
ablakod alá
s ha jönnek a hajnali szelek
leválik rólad
álmod gyönge héja
két nagy szemeddel
láthatod
a rózsa szirma
a hajnal is
én vagyok.
(Kassák Lajos)
Nagyon kedves számomra ez a vers. Szép emlék. Egy régi tél. Egy mikulás-ajándék. Valami, ami megtörtént. És valami, ami megtörténhetett volna. Valaki, aki egyre halványabban, de még jelen van az álmokban. Egy mosoly.
Most bukkantam egy oldalra. Ha beírod a születésed időpontját, mindenféle pontos és fontos adat mellett megmondja azt is, hogy éppen hány másodperces vagy az adott pillanatban
Én néhány másodperce a 844,879,190.-nél tartottam. Persze napot , meg hónapot is mond, illetve az “életösvény számodat”; amiből kiderül, milyen emberekkel jösz ki; meg születéskövet, születésfát… Megmondja, hogy a különböző naptárak szerint milyen dátumra esett a születésed időpontja.
Jaj, és hogy a következő jeles napon hány gyertya kerül a tortádra. És, hogy az a bizonyos számú gyertya mennyi hőt termel… A gyertyáim által termelt hővel legközelebbi szülinapomon majdnem 92 ml vizet lehetne felforralni. Most már ezt is tudom
Anikó