magányos bagoly

Ma láttam egy mozdulatot. Olyan volt, mint valakinek egy bizonyos mozdulata régen. A távolban pillantottam meg, és úgy hatott rám, mint egy áramütés. Csak egy pillanatig tartott, de ezer, meg ezer másik pillanatot juttatott eszembe.
Furcsa mennyire erősen beivódik az emlékezetbe valakiről egy kedves kép… egy apró mozdulat. És furcsa, hogy léteznek a világban egymástól távol élő emberek, akiket semmi nem köt össze azon az aprócska tényezőn kívül, hogy egyformán tesznek valamit.
Olyan gyors volt, olyan villanásszerű ez a mozdulat, mégis téveszthetetlenül felidézett bennem valakit. Furcsa, hogy az életben milyen apró dolgok vezetnek bennünket…

Arra gondolok, hogy nagyon régen volt. És arra gondolok, hogy milyen érdekes, hogy még mindig ugyanúgy felkavar a jól ismert mozdulatoknak csak az emléke is. És arra is gondolok, hogy nem is értem hogy múlhatott el ennyi idő anélkül, hogy tudatosult volna bennem a hiánya.

És vajon ő… emlékszik még rám? Nem tudom milyen gyakran bukkanok fel a gondolataiban. Talán egyre ritkábban, ha egyáltalán gondol még rám. De abban biztos vagyok, hogy ha csak egyszer rámosolyognék még, újra lejátszódna emlékezétében történetünk minden egyes pillanata. Mert én vagyok a “soha-el-nem-felejthető mosoly” számára.

“Mindenre emlékszem, úgy-ahogy,
- talán még azt a zsombékot is meglelném -
csak rád, az arcodra, mozdulataidra – nem.
Vagy nem is voltál más,
csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly,
mely minden nyári alkonyatkor
a langyos szellővel s a füst illatával
meg-megkísérti emlékezetem? – “

(Kányádi Sándor: Tünemény)

Ő azt hitte elfelejtem majd. Azt hiszi elhagytam akkor. Úgy gondolja, hogy nem emlékszem rá… És valóban egyedül hagytam. De nem elhagytam. Csak nem tudja. Soha nem tudta meg. És azt sem tudja, hogy nélküle én vagyok a legmagányosabb bagoly a világon.

Csoóri Sándor: Ha elmész

Ha elmész, ha itt hagysz,
megbetegszem-
arany szalmaszálra
hanyatt fekszem.
Bagoly-gyűrűt húzok újjaimra,
s mire visszajössz majd,
nem ismersz meg.

Most félek… nagyon félek… azt hiszem soha többé nem látom már őt. Csak a szívemmel emlékezem rá… És attól is félek, hogy talán már valóban nem ismerném meg. Talán sehol nincs az, akit azon a télen otthagytam. Félek, hogy egy másik ember van a helyén, az ő mozdulataival és mosolyával…