Tegnap jelentkezési lapot próbáltam leadni egy bizonyos intézmény titkárságán. Hát… nem volt könnyű.
A fogadóóra 11 és 14 óra között volt. 11 után pár perccel érkeztem. A kapu előtt hatalmas tömeg. Kiderült, hogy a portás csak hármasával engedi be az embereket, és a személyit le kell neki adni, így lehet bejutni az épületbe. Hát jó, sorba álltam. És vártam. Nagyon sokat… Közben érkeztek az ismerősök; nem az enyémek, hanem a portás bácsié, és persze nem álltak be a sorba. Aztán volt a ravaszabb fajta kategória, aki miután megtudta, hogy mi a titkárságra szeretnénk bejutni, azt mondta, hogy ő a könyvelőségre megy. Személyi lead, bemegy, lépcsőn fel, és… TITKÁRSÁG. Jaj, mert lent a portás fülkében van ám kamera, és mindenki azt figyelte várakozás közben, hogy fent ki merre tart. Kivéve portás bácsit, illetve ő is, csak éppen nem érdekelte. Hiába próbáltuk meggyőzni, hogy ez így nem éppen igazságos, azt mondta, ezek mind más esetek. Na persze. Mindenki esete más. Két és fél óra várakozás után egyetlen olyan személy volt, aki utánam érkezett, és mégis visszaküldte a portás a sor végére. Meg is jegyeztem, hogy nahát, ő az első, de meg vagyok győződve, hogy ő is előttem végez majd. Persze akkor ezt csak viccnek szántam. De most már tudom, hogy komoly dolgokkal nem szabad viccelni… Ugyanis előállt a kedves portás bácsi a ragyogó ötlettel, hogy aki csak nyomtatványért jött, az felmehet. A mögöttem álló férfi, akit előzőleg visszaküldött, persze kapott ragyogó alkalmon és fel is ment. Annak ellenére, hogy kezében volt a már kitöltött nyomtatvány. És vele együtt felmentek még sokan. Akik természetesen nem voltak hülyék visszajönni, mielőtt mindent elintéznek, vagyis nyomtatványt kapnak, kitöltenek, leadnak. Merthogy tegnap volt a leadási határidő.
Szóval, aki ott volt, minden kitöltött papírral, és várt lassan három órát, az nem mehetett be. Aki éppen csak akkor érkezett, de még az sem volt, amit kitöltenie és sokkal hosszabb időt kellett töltenie a titkárságon, nem számított, ő bemehetett.
Már nagyon kezdett felfőni az agyvizem.. De vártam. Sorban álltam… Amikor én voltam a harmadik az ajtó előtt, vagyis tudtam, hogy a következő csapattal mehetek, valaki csak úgy benyúlt, és adta a személyit, én maradtam. Mondtam neki, hogy na ne, ezt nem kellenne, úgy mégis mit képzel, de teljesen süketett játszott. És bement. Én pedig maradtam. És kiborultam. Enyhén szólva felemeltem a hangomat, pedig nagyon nem vagyok az a fajta. Portás bácsi megkérdezte mi a baj. Elmondtam, már nem is válogattam a szavaimat.
És ekkor jött a csúcs. Azt mondta nekem, idézek: “Hát tessék sorba állni!“
Neeeeeeeee… Nekem mondja éppen, aki lenyomott 3 órát a kapu előtt? Akkor jött egy újabb adag üvöltözés, amire már nem is emlékszem. Ő hallgatott, csak én mondtam a magamét. De hatásosan, mert kinyitotta a kaput. Mehettem. Akartam odanyújtani a személyimet, de nem vette el, mondván, fent szükségem lehet rá. (És akitől elvette… annak nem lehetett? De ez már nem az én dolgom.)
Szóval feljutottam. Aki lent bevágódott előttem, még nem jutott be a titkárságra. Arra készültem, hogy most aztán megmondom neki a magamét. De már erőm sem volt. Amikor meglátott gyorsan leült, távol az ajtótól. Vagyis visszakaptam a helyemet.
Közben mindenki érdeklődött, hogyan sikerült feljutnom a következő hármas előtt. A kedves portás pedig utánam jött, és megkérdezte minden rendben vane-e, van-e nyomtatványom. Hatásos volt a cirkusz.
Aztán végre beléphettem a titkárságra. Köszöntem, az unott titkárnő nem is fogadta. Átadtam az iratokat, elvette. “Köszönöm, viszontlátásra!” Három perc alatt kint voltam.
Mit is mondhatnék… megérte várni…
